Akkor… (1.rész)

Ahogy kilépek a repülőtérről valami furcsa érzés, kap el. - Újra itt! – gondolom, majd egy hatalmas levegővétellel nekivágok Magdeburgnak. Félve lépkedek a járdán. A lábam megremeg, de önfejűen tovább haladok. Nem állok meg! Bár nem értem magam miért is teszem ezt… hogy mégis miért is jöttem ide vissza… de már nincs választás! Ha nem akarok a reptéren aludni vagy egy rideg hotel szobában, akkor tovább kell mennem. A gondolataim Angliára terelődnek. Ahogy rá gondolok hogy Londonban vár rám Andreas én pedig Németország egyik kisvárosában bolyongok, a szívem összeszorul. Rossz embernek érzem magam. Haragszom magamra! Andreas nem egy ilyen embert érdemel, mint én! Itt vagyok 21 éves, és még mindig a gyerekkori szerelmem után koslatok… Normális ez? Hát kevésbé hiszem… Amint a gondolatmenetem végére érek már ott is vagyok! A ház előtt állva… sokkal nagyobbnak tűnik, mint régen… Lehet már nem is itt élnek… de amint bepillantok a kapun, be az udvarra meglátom Scottyt! Ez biztos ő! Bátran tovább lépek, a bejárati ajtó felé és megnyomom a csengőt… Ebben a pillanatban elfog egy rossz érzés… tudom, hogy nem itt van a helyem… szeretnék eltűnni az egész Földről vagy csak visszakerülni villámgyorsan Angliába! De hiába az ábrándozás… Az ajtó kinyílik. Egy magas szőkésbarna, rasztás hajú srác nyit ajtót. Ez ő! Ez Tom! 
- Miben segíthetek? – kérdezi. Nem ismer meg… de nem csodálom. Sokkal magasabb lettem, és hát nőiesebb, meg a hajam is más… sokat változtat az emberen egy haj… 
- Szia Tom! – mondom kicsit rekedten, majd megköszörülöm a torkom. Tom értetlenül bámul rám nagy szemekkel. 
- Én vagyok az… Mia… - hajtom le a fejem.
- Mia? – kérdezi csodálkozva, én pedig csak bólogatok. Majd rám tör a félelem. És úgy érzem menekülnöm, kell… 
- Mennem kell! – nyögöm ki, majd felkapom a bőröndöm, és már indulnék is, de Tom erősebb, elkapja a karom, és vissz.aránt.
- Ugyan már! Nem mehetsz sehova! Nemsokára jötten a vendégek! Nagy meglepés leszel nekik. 
- Milyen vendégek? – kérdezem félve, majd már bent a házban találom magam. 
- Majd meglátod… - mosolyog és beinvitál a nappaliba. 
- Hozzak valamit inni? – kérdezi.
- Igen egy pohár vizet, légy szíves. 
- Máris hozom. – mosolyog, és egyedül hagy a nappaliban. Feszengve bámulok körbe és megállapítom itt nem nagyon változott semmi. A gondolkodásomból, most a csengő hangja zökkent ki.
- Nyitom! – kiabál ki Tom. Majd kinyitja az ajtót…