Család és szeretet… vagy még sem? (4.rész)

- Mia! – kiabált rám Letti, én pedig erre összerezzentem – Hogy lehetsz ennyire szemét? Egyszer szeretném nekem bemutatni pár barátom te, pedig így fogadod őket? – akkora bűntudat támadt bennem Letti szavaira, hogy legszívesebben, mint egy hisztis kiscsaj sírva esedeztem volna a bocsánatáért. 
- Sajnálom, drága egyetlen legeslegjobb barátnőm! – mentem oda hozzá bűnbánó szemekkel és megöleltem. 
- Na jó… most az egyszer megbocsátok, de mindenkitől bocsánatot kérsz! Főleg Billtől!
- Ne! Kérlek, ezt ne kérd! Billtől meg hát pláne nem fogok! – néztem Billre szúrósszemekkel. 
- De, de! – mondta nagy mosollyal az arcán.
- Ezt még visszakapod! – dörmögtem, de persze megint meghallotta és újra rám kiabált.
- Azonnal kérj bocsánatot! – én pedig mint egy pici gyáva nyuszi kértem sorba mindenkitől bocsánatot. Amint mindez megtörtént leültünk a nappaliba és beszélgetni kezdtünk.
- Na és mesélj magadról! – fordult felém Bill. Na ne! Mégis mit képzel ez magáról? Csak, azért mert Letti kedvéért mindenkitől bocsánatot kértem nem fogok vele beszélgetni is… Felejtse el!
- Köszi, de inkább kihagynám… - mondtam flegmán, majd elfordultam és bekapcsoltam a tv-t. 
- Velem se beszélgetsz? – kérdezte a hosszú barna hajú srác, akit nevezetesen Georgnak hívtak. 
- Hát… miért ne? – ahogy ezt kimondtam Bill elképedt arccal bámult ránk. Én meg odavetettem neki egy öntelt mosolyt és Georgra fókuszáltam.
- Hány éves vagy? – kérdezte.
- Hát 16. És te?
- Én már 19. Én vagyok a legidősebb a bandából. 
- Aham. Az tök jó! Szeretem az idős pasikat! – löktem oda, persze felét sem gondoltam igaznak… csak hát bekell valljam, szeretem piszkálni a másikat.
- Én szerintem kimegyek… - szólalt meg Bill, majd felállt a kanapéról és kiment az udvarra. 
- Khmm… - hívta fel magára a figyelmet Letti, aki kicsi késéssel vette észre, hogy Bill már kiment. Rá néztem, majd megszólalt.
- Már megint mit csináltál? – hát nem igaz… ma mindenért az én fejemet kell lekiabálni??
- Semmit! – néztem rá. 
- Na ne mond…
- De komolyan! Csak annyit mondtam, hogy nem akarok beszélgetni…– próbáltam meggyőző lenni, de valahogy nem ment… pár perc múlva már bedurcázva mentem kifelé a szobából. Az előszobában felvettem a sportcipőm és egy rövid ujjú pólóban Bill után mentem. Az udvaron ült, az egyik hintában, Gyilkossal, a fekete szőrű perzsa macskámmal az ölében. Akaratlanul is elmosolyodtam olyan aranyosan ült ott és simogatta. Már megint miket beszélek? Nem aranyos!! Fúj! 
- Hát te? – szólalt meg amikor észre vett. 
- Én csak… - habogtam – Kiküldtek…
- Ja értem… - mosolygott rám – Nem ülsz le?
- Mért ne? – mondtam, majd leültem a másik hintába és hintázni kezdtem – Látom megismerkedtél Gyilkossal! 
- Mi? 
- A macska! – mutattam rá – Ő Gyilkos! – Bill csak értetlenül bámult rám még mindig – Látom nehézkes a felfogásod… Szóval… akit a kezedben tartasz a macskám… és Gyilkosnak hívják. Tudom ijesztő, de szerintem cuki…
- Ja! – esett le neki – Találó név…
- Tudom… hisz én találtam ki. Letti kicsit betegesnek tartotta, de már ő is megbarátkozott vele… - a macskás téma után pár perc néma csönd következett. Csak akkor vettem észre, hogy eléggé hideg lett. Már majdnem remegtem, de nem szóltam semmit és hát bemenni sem akartam, mert tuti újabb letolással találtam volna szembe magam. Bill rám nézett, letette a macskát, felállt, és levette a pulóverét.
- Tessék! Vedd fel! Látom, hogy mindjárt megfagysz! – nyújtotta.
- Köszi, de nem kell…– ellenkeztem, hisz a végén még azt hiszi, nem haragszom már rá.
- Kérlek! – mondta annyira kedvesen, hogy nem bírtam ki, el kellett fogadnom. 
- Na jó! – mondtam, majd felhúztam, ő pedig visszaült a hintába.
- Még mindig haragszol?
- Hát… - gondolkodtam el – nem…
- Na akkor jó! – mondta, majd hatalmas vigyorral az arcán, elégedetten vette vissza az ölébe hőn szeretett macskámat.
- Azért el ne bízd magad! Nem azért jöttem ki megfagyni, hogy bocsánatot kérjek, hanem mert kidobtak a saját házamból! 
- Jó értem…
- Tényleg most jut eszembe… miért dolgozol egy CD boltban ha ennyire sikeresen, megy a bandátok? 
- Igazság szerint nem dolgozom ott…
- Ezt most nem értem… - ráztam a fejem.
- Csak nézelődtem ma bent…
- Ö… - nyögtem megütközve.
- Tudod a bolt az apámé és mondta, hogy ma bent lesz… én pedig találkozni akartam vele…
- Nem volt ott?
- Nem… 
- Sajnálom… - hajtottam le a fejem, majd az én szüleimre, családomra gondoltam… a szüleim elváltak… az anyámmal és a macskámmal élek ebben a hatalmas házban. Az apámat, már lassan egy éve nem láttam és még keresni sem keresett. A bátyám pedig az apámmal él, Angliában és ott tanul… most jut csak eszembe csak, hogy mennyire is hiányoznak. A gondolatomat egy nagy sóhajtással zártam le.
- Már 7 éves koromban elváltak a szüleim… de a nevelőapánk jó fej! 
- Nekem is elváltak a szüleim… az apámat már lassan egy éve nem láttam… - a szemem könnyel telt meg. Azt hiszem ez méltó befejezése ennek a borzalmas napnak… 
- Szegény! – mondta, majd átnyúlt a hintán és próbált megölelni.
- Mi a francot csinálsz? – pattantam ki a hintából. 
- Én csak…
- Ja persze… pasiból vagy… te is minden helyzetet kihasználsz csak, hogy közelebb kerülhess egy csajhoz! – akadtam ki, majd gyors léptekkel átszeltem az udvart és beviharoztam a házba. Igazság szerint nem is Bill közeledése volt a baj. Inkább nem akartam, hogy érzékenynek lásson. Jobb volt beléveszni, mint elérzékenyülni…