Az elkerülhetetlen! (5. rész)

Amint beértem a házba, megtöröltem a szemem, és bementem a nappaliba.
- Egyedül? – nézett rám Letti.
- Igen! – mondtam, majd megpillantotta rajtam Bill pulóverét és széles mosolyra húzódott a szája. Értettem a jelet és már feleltem is.
- Felejtsed el! Ez egy szemét! – mondtam, majd nyílott a bejárati ajtó és Bill jött be.
- Mennünk kéne… - szólalt meg.
- Hát jó… - állt fel Georg, majd követte őt a baseball sapkás, rövid szőke hajú, kicsit teltebb srác is, Gustav. 
- Anyud mikor jön? – kérdezte Letti.
- Gondolom majd holnap… tudod… az új pasi…
- Ne maradjak?
- Letti! – szóltam rá.
- Jó… rendben… - majd mind felálltak és elindultak a bejárati ajtó felé én, pedig utánuk.
- Khm… - köszörülte a torkát Bill, rápillantottam – A pulcsim…
- Ja persze… bocs… - mondtam, majd levettem és odadobtam neki. Mind beültek a fekete autóba, ami a ház előtt állt, majd elmentek. Amint visszamentem a házba egyenesen felmentem az emeletre, a szobámba. Megsemmisültem estem rá az ágyra, és sírni kezdtem. Annyira hiányzott Matthew, a bátyám és az apám, hogy nem bírtam tovább. Pár perc múlva ruhástól aludtam el az ágyon. 
Másnap anyum keltett fel. Berontott korán reggel a szobámba és rázogatni kezdett.
- Mi van? – vágtam oda, mit sem foglalkozva azzal, hogy az anyámmal beszélek.
- Kislányom! Jobban is figyelhetnél a szádra! Mindegy kelj fel és menj el a boltba! – mondta, majd ezzel ki is ment. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Teljesen kiütve éreztem magam. Bár kicsit jobb volt, mivel tegnap kiadhattam magamból a fájdalmat. Felültem, majd megdörzsöltem a szemem és a fürdő felé vettem az irányt. A kézmosónak támaszkodtam a két kezemmel és közben a tükörben bámultam magam. Hogy nézek ki? Úristen. A hajam összevissza állt. A ruhám, pedig gyűrött. Úgy döntöttem hát megfürdöm. Levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá. A hajam is megmostam, majd felfrissülten álltam ki a zuhany alól. Megszárítkoztam, majd felöltöztem és elindultam egy hosszú listával a kezemben a boltba. 
Beértem a boltba, fogtam egy kosarat, és tolni kezdtem a sorok között. Megvettem mindent, amit kellett meg még néhány apróságot magamnak is és elindultam a pénztár felé. Megpillantottam pár újságot, ami igen csak lekötötte a figyelmemet, de nem álltam meg, mert tudtam, ha leállok akkor ma biztos nem érek haza. Így hát toltam csak előre a kosarat, amikor nagy csörömpölésre lettem figyelmes és egy ilyen szólásra:
-„Aúú! Normális vagy?” – mondta valaki. Lepillantottam a földre és Billt pillantottam meg. Hát ez nem lehet igaz… sehol sem tudom elkerülni? 
- Úristen! – szólaltam meg, majd a korás elé siettem Billhez. 
- Hát te? – nézett rám – Tudom, hogy nagyon utálsz de azért ne ölj meg légy szíves! – mondta mérgesen, majd megpróbált felállni. 
- Nagyon sajnálom! – mondtam megenyhülten – Ez most tényleg véletlen volt! – nyújtottam felé a kezem. 
- Köszi! – mosolygott, mint a tejbe tök és már el is kapta a kezem. Na amikor megláttam az elégedett mosolyát, olyan gyorsan rántottam el, hogy vissza is esett újra a földre.
- Pasi! – mondtam mérgesen, majd megfogtam a kosarat és a beálltam a sorba, Bill csak tátott szájjal ült ott tovább, majd jött egy csaj, aki felismerte és rögtön segített neki felkelni a földről. Bill beállt mögém a sorba.
- Komolyan nem értem miért utálsz ennyire… - dörmögte.
- Figyelj… nem akarok veled beszélgetni… fogd fel!
- Jól van… - adta fel, majd sorra kerültem, kifizettem a cuccot, majd a hatalmas szatyrokkal elindultam ki a boltból. Halkan sétáltam a csendes utcán, majd léptekre lettem figyelmes, amik a hátam mögül hallatszottak. A következő sarkon befordultam és megálltam. Ami kicsit rossz döntés volt mivel a következő pillanatban már a földön találtam magam nagy súllyal a testemen. 
- Mi a…? – pillantom meg a rajtam fekvő Billt – Te aztán komolyan elkerülhetetlen vagy!
- Nem volt szándékos…
- De azért követsz… mi?
- Én csak… szeretnék kibékülni…
- Hát azt nem így kéne… letepersz az utcán… és még leszállni sem akarsz! – mondtam, majd a két kezemmel megfogtam a vállát, és lepróbáltam tolni magamról. 
- Sajnálom véletlen volt… - mondta Ő, majd az egyik térdével betérdelt a lábam közé és négykézlábra emelkedett. 
- Szálljál már le rólam! – emeltem fel újra a kezem és odébb löktem – Most nézd meg! Tiszta sár lettem! És lehet, hogy még pár bordám is eltörött! 
- Na… azért nem vagyok ennyire súlyos… - mosolygott.
- Kitudja? – felálltam és összeszedtem a szatyrokat.
- Ki tudnálak engesztelni? – kérdezte.
- Igen…
- És mivel?
- Azzal, hogy békén hagysz!
- Segíthetek vinni a cuccot?
- Na jó legyen! De utána leszállsz rólam!
- Ígérem! 
- Na ezt megbeszéltük! – mondtam, majd így folytattam – Indulás!
A haza fele úton egy szót sem szóltunk a másikhoz, csak némán mentünk egymás mellett. Amikor a ház elé értünk megszólaltam végre:
- Most már ideadhatod… 
- Nem, beviszem! – ellenkezett. Én, pedig egy nagyot sóhajtottam és megszólaltam:
- Na jó… gyere! – bementünk a házba, levettük a cipőnket és bevittük a konyhába a szatyrokat.
- Kérsz inni? – kérdeztem Billt.
- Köszi! Elfogadom. – mondta.
- Ülj le, ha már itt vagy… - mondtam kevésbé kedvesen, Bill pedig követte az utasításomat és leült a székre, épp ekkor lépett be a konyhába anya.