Gyűlöllek! (6. rész)

- Kérsz inni? – kérdeztem Billt.
- Köszi! Elfogadom. – mondta.
- Ülj le, ha már itt vagy… - mondtam kevésbé kedvesen, Bill pedig követte az utasításomat és leült a székre, épp ekkor lépett be a konyhába anya.
- Sziasztok! – köszönt csodálkozva.
- Jó napot! 
- Szia anya! – köszöntem a hűtőből.
- Mia csak nem ez a fiú a barátod? – kérdezte.
- Úgy nézek én ki, mint aki jár ezzel a…? – néztem ki a hűtőből idióta fejet vágva.
- Köszi szépen! – mondta Bill sértődötten – Inkább elmegyek! –felállt azt asztaltól és elindult az ajtó irányába – Viszlát! 
- Szia! – köszönt anyum én pedig ezt fűztem hozzá:
- Sértődj meg! Jobb is, ha elmész! 
- Kislányom! – szólt rám anya.
- Igen? 
- Miért üldözöl el mindenkit? Komolyan tisztára megváltoztál…
- Van okom! 
- Ugyan már! Mégis mi? Az a múltkori srác? Aki átvágott?
- Arra már nem is emlékszem! – hazudtam, pedig igen is az a srác az oka…
- Nekem nem tudsz hazudni… hisz az anyád vagyok!
- Igen az anyám vagy! De fogadjunk az 1 éve nem látott apám is többet tud rólam mint te! – már-már kiabáltam.
- Hogy beszélhetsz így velem? 
- Ez az igazság! Elegem van! Gyűlöllek! – jött ki belőlem, pedig ezt sem így gondoltam… csak a düh beszélt belőlem. Anya már meg sem bírt szólalni a meglepődöttségtől, de én sem… felrohantam a szobámba ott hagyva a konyhában. Bementem a fürdőbe, ami a szobámból nyílott. Nekitámaszkodtam a kézmosónak, a könnyeim hullni kezdtek. Ilyenkor gondolná mindenki azt milyen érzékeny, vagyok! De nem is tagadom! Mások előtt keménynek mutatom magam, de legbelül teljesen összetörtem… Amikor kicsit lehiggadtam, megtöröltem a szemem, és a tükörbe néztem. A szemem vérvörösre sírtam, az arcomat égették a könnyek. És a szemfesték is végig folyt az arcomon. Megmosakodtam hideg vízzel, megtöröltem magamat, majd visszamentem a szobába. Lefeküdtem az ágyra, majd el is aludtam. Amikor felkeltem már 4 óra volt. Lezuhanyoztam, majd felvettem egy térdig érő szoknyát és egy toppot. Lementem a földszintre, megállapítottam, hogy anya már elment. ÉS hagyott egy üzenetet is: „Szia! Ma nem jövök haza! Azt hiszem így jobb lesz! Holnapra mindketten lenyugszunk és megbeszéljük! Nem tudtam, hogy ezt gondolod… Szóval, majd holnap mindent megbeszélünk… Szia! Sajnálom!” Elég értelmetlen a levél… de nem csodálkozom rajta, hisz nagyon rondákat mondtam! Aminek a fele sem igaz… haragszom is ezért magamra! Kimentem az előszobába, felvettem a fekete papucsom, beengedtem Gyilkost és elindultam… nem is tudom hova… csak mentem amerre a lábam vitt. 
Először egy parkban kötöttem ki. Leültem a szökőkút szélére, felhúztam a lábamat és a kezemmel körbefontam a térdem. Néztem a vizet és gondolkodtam… annyira rosszul éreztem magam… Mindenkit csak magamra haragítok! Mindenki meg fog utálni! A saját anyámmal is úgy beszélek, mint egy utolsó idiótával! Pedig nem ezt érdemli! Egyedül nevel! Én pedig még hálás sem vagyok érte… Apám pedig egy éve már nem is kíváncsi rám… Vajon mi lehet vele? Nagyot sóhajtottam, majd felálltam. Az idő már 7 óra felé járhatott, nem tudtam pontosan, hisz otthon hagytam a mobilom. Elindultam tovább. Az következő és egyben utolsó állomásom az Elba partja volt. Az oda út körülbelül fél óra lehetett, de nekem meg sem kottyant… nem is foglalkoztam az idővel, de amikor oda értem már a nap épp lenyugvóban volt. Leültem a homokba, közel a vízhez. Nem érdekelt hogy koszos lesz a ruhám. Csak ki akartam tisztítani a gondolataimat! Felhúztam a térdem, és a kezemmel rákönyököltem. A szél feltámadt, a hullámok kicsapódtak a partra, elértek engem is. A szoknyám már csurom víz volt. És a hajamat is össze-visszafújta a szél. Nem foglalkoztam vele. Csak ültem ott a gondolataimba merülve. 
10 perc múlva egy alak jelent meg a parton a napnyugtában, először észre sem vettem, csak akkor, amikor már mögöttem állt és megszólalt:
- Szép mi? – kérdezte egy nagyon ismerős hang, nem pillantottam fel, de válaszoltam.
- Igen az… - sóhajtottam – Mit keresel itt? 
- Téged.
- De hogy találtál meg? 
- Hát Letti nagyon sokszor telefonált neked, de nem vetted fel és még hozzátok is elment, de senkit sem talált. Aztán felhívott engem, hogy segítsek megkeresni. Először tiltakoztam, mert ma nagyon megbántottál… de végül meggyőztek… - mosolyodott el.
- Sajnálom! – mondtam halkan. Bill csak mosolygott, én viszont még mindig nem néztem rá, de tudtam hogy elégedett azzal, amit hallott – Azért el ne bízd magad! – amint ezt meghallotta lefagyott a mosoly az arcáról. 
- Tiszta víz a ruhád! Gyere! Hazakísérlek! 
- Nem akarok menni! – ellenkeztem – Én csak beszélgetni szeretnék… - Bill ezen nagyon meglepődött. 
- Velem?
- Akár veled is…
- Akkor hát mond csak, hogy mi bánt! 
- Amikor ma elmentél nagyon csúnyán, összevesztem anyámmal. Olyanokat vágtam a fejéhez, hogy „Gyűlöllek!” Meg hogy rossz Anya…. De ezt nem így gondolom! Csak dühös voltam! De nem is rá…
- Rám?
- Dehogyis! Az apámra! – Bill értetlenül nézett – Itt hagyott! Elment Angliába! Elvitte a bátyám! 1 éve nem láttam egyiküket sem! Nem is keresnek… Annyira fáj! – nem bírtam visszafojtani a sírást… a szemem annyira égették a könnyek, hogy nem bírtam. Végül az arcomon folytak le. Bill leült mellém a homokba és álölelt. 
- Annyira sajnálom! – mondta, most az egyszer nem löktem el. Inkább még jobban hozzábújtam. Úgy éreztem, most nagyon nagy szükségem van rá.