Váratlan események (13. rész)

- Mondtam már, hogy nem haragszom! – válaszolt durvábban. Eléggé rosszul esett, de nem haragudhattam… hisz én voltam a hibás és tényleg nem akartam megbántani… ekkor valami furcsa érzés fogott el… és olyat tettem, amit nem kellett volna… közelebb léptem Billhez, megfogtam az állát, közel húztam magamhoz és megcsókoltam. Sokkal másabb volt, mint az első csók, amit a CD boltban adtam neki… Átölelt és vagy két percig a házunk előtt csókoltuk egymást. Amikor már úgy gondoltam elég lesz finoman eltoltam magamtól és elmosolyodtam. Ahogy rám pillantott, majd elolvadtam… na ettől féltem… Bill viszont nem mosolygott… inkább egy kérdést tett fel.
- Ez most egy újabb vicc? – nézett komolyan. Én viszont tényleg nem viccnek szántam a dolgot, így hát megráztam a fejem. Bill végre elmosolyodott.
- Mennem kell. – mondtam alig hallhatóan. Bill csak rábólintott, majd újra felé hajoltam, a búcsú csak egy aprócska szájra puszi volt. Nem is volt baj ez épp elég volt. Elindultam az ajtó felé, majd az ajtóból még visszatekintettem. Pár perc múlva viszont már a konyhában ültem, narancslevett iszogatva és emésztgettem a dolgokat, amikor anya hazaérkezett. 
- Megjöttem! – kiabált.
- Bent vagyok a konyhában! – feleltem, majd bejött.
- Na mi történt? – nézett rám furán, biztos észrevette a meglepődött arcom, tekintetem.
- Semmi…
- Mia! Nekem nem tudsz hazudni… a lányom vagy! – mondta, és milyen igaza volt…
- Ma… - kezdtem bele, de a csengő megmentett – Kinyitom! – ugrottam fel a székről és már rohantam is az ajtóhoz. Kinyitottam és egy váratlan vendég állt előttem.
- Hát te? – néztem tágra nyitott szemekkel. 
- Nem is örülsz? – mosolygott.
- Hát…izé… - nem jutott eszembe semmi értelmes. Majd anya jött ki a konyhából.
- Áh! Szia Dan! – köszönt anya.
- Jó napot! 
- Miért jöttél? – néztem rá kérdőn.
- Bocsánatot szeretnék kérni… - kezdett bele, én viszont megfordultam és elküldő pillantásokat vetettem anyára, aki vissza is vonult a konyhába. 
- Gyere be! – mondtam, majd bementünk a nappaliba.
- Bocsánatot szeretnék kérni, amiért átvertelek! Később jöttem csak rá, hogy szükségem van rád! – ahogy ezt meghallottam köpni-nyelni nem tudtam – Ne mondj semmit! – mondta rögtön, ugyan már mondom, hogy még köpni-nyelni sem tudtam! Miről beszél ez? – Meg tudnál nekem bocsátani?
- Öm… ezen gondolkodnom kell… - csak ennyit tudtam kinyögni hirtelen. Tudtam, ha most rögtön válaszolok, akkor megbocsátok neki… többet érzek iránta? Vagy nem? Bill iránt mit érzek? Ezek a kérdések jártak a fejemben. 
- Nem kell rögtön válaszolnod! Vagy ha most szeretnél nekem úgy is jó! És lehetünk egyelőre csak barátok is! – ez a mondata megkönnyítette a döntésemet. De ekkor újra a csengő zökkentett ki. De most anya nyitott ajtót. 
- Na megbocsátasz vagy nem? – hallatszott újra a kérdés, amit akkor már nem csak én hallottam, hanem az a személy is aki az imént csöngetett… A hátunk mögött nem más állt mint Bill… ahogy hátrafordultam, hogy megnézzem ki az és megpillantottam Billt, a szám is tátva maradt, a kezében egy szál vörös rózsa… istenem milyen aranyos! Megráztam a fejem, majd visszanéztem. Itt álltam két lehetőség között. Tanácstalanul forgattam a fejem a két fiú között. Bill mérgesen nézett rám. Tudtam, hogy egy utolsó szemétnek tart… de tudtam, ha nem bocsátok meg Dannek akár egy jó barátot is elveszíthetek. Vagy mindkettőjüket… nehezen elhatároztam, hogy mit teszek. Végül megszólaltam. 
- Szia Bill! – köszöntem neki, majd felálltam az ágyról és odamentem – Gyere! Bemutatom Dant! Tudod meséltem már róla…
- Igen… csupa szépet… - mondta gúnyosan és a tekintetével is ezt sugallta.
- Dan ő itt Bill! – mutattam be őket egymásnak. 
- Szia… - mondta lenézően, szerintem Dan benyomása az volt, ami nekem, legelőször amikor megláttam Billt – Én viszont még nem hallottam rólad Bill. Hogy ismerétek meg egymást?
- Egy CD boltban! – vágtam rá.
- Az jó… - mondta unottan majd újra végig nézett Billen – Na Mia megbocsátasz nekem?
- Megbocsátok… de nincs szükségem barátra, mint pasi… ugye megérted?
- Persze… megértem… neked ő kell! – mondta, majd Billre mutatott. Elpirultam, így hát védekeznem kellet…
- Dehogy! Ugyan már! Nézz csak rá! – mondtam. Már megint elrontottam ezzel mindent… tudhattam volna… soha sem férünk meg egymás mellett… 
- Köszönöm újra! – mondta Bill, majd a kezembe nyomta a rózsát és elviharzott. Lehajtottam a fejem, majd az ágyra roskadtam. 
- Miért csinálod ezt vele? – kérdezte Dan.
- Nem akarom közel engedni… nem illünk össze, állandóan veszekszünk… megbántjuk egymást, ráadásul alig ismerem… ja és a legfontosabb hamarosan turnéra megy a bandájával… ugyan mi jó lehet nekem ebben? És neki? 
- Jaj Mia, Mia… 
- Most mi van?
- Menj már utána! – mondta, majd felemelt az ágyról. 
- Nem érem utol…
- Ha elég jól ismered, tudod hova ment! – mondta, és hát nem várhattam tovább… utána mentem. Tényleg nem tudtam hová mehetett… Még direkt mondtam is hogy alig ismerem szinte… ennyit a pasikról… úgy figyelnek a másikra, hogy pár másodperc múlva már az első mondatuk is kimegy a fejükből… Ameddig ezen gondolkodtam a lábam a lakótelepre vitt. Fel az emeletes ház tetejére. Amikor felértem viszont csalódnom kellett. Senki sem volt ott… Tudtam, hogy újra mindent elrontottam. Fogtam hát magam és a fal széléhez mentem. Megmásztam rá, és sírni kezdtem… ott álltam és azon töprengtem leugorjak-e? Arra jutottam, hogy meg is teszem… és hát megtettem… itt ér véget a kis történetem! 
Na jó! Dehogy! Csak vicceltem… szóval felmentem a tetőre és tényleg nem volt ott senki… de még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy leugorjak, csak odamentem a fal széléhez és felültem rá. Néztem a tájat és meg kellett állapítanom, hogy még a házunkat is lehet innen látni, meg a sulit, a CD boltot… elmosolyodtam és sajnáltam, hogy délután annyi hülyeséget elkövettem. Egyfolytában megbántottam Billt… és megtudtam, hogy a legjobb barátnőm kipróbálta a drogot… Nem akartam haza menni… ott akartam tölteni az egész napot! Illetve az estét mivel már sötétedett, és nemsokára a lámpák is kigyúltak. De mivel tanulnom kellett haza kellett menjek. Lemásztam a lépcsőn, majd haza sétáltam szép lassan.