Közös döntés (15. rész)

- Jó, jó! Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek! – nézett végig a szemembe. Úristen! Életembe most az először vallott nekem valaki szerelmet! Áh mindjárt a nyakába ugrok! Nem Mia! Már megint hibát követnél el! Maradj nyugton! - gondolkodtam, és közben tátott szájjal álltam előtte – Hé! Ez meg mit csinál? Miért közeledik felém a fejével? Mi? Mi van? Hé! Ne! – húztam el magam, de mégis sikerült elérni a célját és megcsókolt. Vagyis csak próbált. De ugyan mi történhet még ezen a fantasztikus napon? Hát nem Bill jött az út túloldalán egyenesen felénk és meglátott minket? Istenem! Miért büntetsz?? – néztem fel az égre. Bill pedig odaért hozzánk.
- Látom jól szórakozol… pedig már kezdtem hinni neked…
- Bill ez… - kezdtem bele a szokásos mondókába: „ez nem az aminek látszik”-ba.
- Tudom… tudom… - vágott közbe és befejezte helyettem a mondatot – Ez nem az aminek látszik ugye?
- Pontosan! – Én kis gondolat olvasom! 
- Mia miért nem mondod el neki? – nézett rám Dan.
- Mégis mit? – akadtam ki teljesen.
- Hát, hogy mi együtt… tudod?
- Nem! Nem tudom! Csak azt, hogy épp az imént vallottál szerelmet! És még időm sem volt válaszolni, mert letámadtál! És mivel idáig nem adatott meg akkor most válaszolok! Nos Dan én nem szeretlek! Nem akarok tőled semmit, barátságon kívül! Megértetted? – néztem rá, ő pedig elképedt fejet vágva bólintott egyet – Bill te pedig ne, merj megint megharagudni! Mert semmi okod most tényleg! Ha az előzőért meg tudsz nekem bocsátani, akkor minden rendben lehet köztünk! Mint barátok és kitudja még mi lesz… 
- Nem is állt szándékomban ezek után megharagudni! És meg is bocsátottam… szóval… - mosolygott, majd odébb lökte finoman Dant, közel lépett és most végre Ő csókolt meg. Dan tátott szájjal állt mellettünk. Nem is maradt tovább. Jobbnak tartotta, ha most elmegy és köszönés nélkül lelépett. Pár percig csak álltunk a suli előtt és csókoltunk egymást, amikor gondoltam egyet és eltoltam. 
- Bill! Én most ezzel… - Bill nagyban mosolygott, majd adott a számra egy puszit – nem azt akartam… - újra – mondani, hogy – újra puszi – jártunk! –fejeztem be végre. 
- De… én szeretnék!
- Én viszont…nem tudom…
- Akkor miért csókoltál meg tegnap? És most miért hagytad? 
- Nem tudom… - mondtam tanácstalanul, majd lehajtottam a fejem… - nem azt mondtam, hogy nem érzek semmit… csak nem tudom… - mondtam. 
- Megértem… - mondta. 
- Szerintem jobb lenne, ha mindketten elgondolkodnánk ezen az egészen… és jobb lenne ha csak akkor találkoznánk legközelebb miután kitaláltuk, mit is szeretnénk…
- Biztos ezt tartod a legjobbnak?
- Nem… de kíváncsi vagyok, meddig bírom! – nevettem el magam. 
- Vagyis várjam, ameddig felkeresel?
- Hát… valami olyasmi… vagy ha nem keresnélek pár napon belül nyugodtam, léphetsz! 
- Oké! De akkor már haza sem kísérhetlek? – nézett rám kb. olyan szemekkel, mint a Shrek-ből azaz édes macska…
- Hát nem tudom… nem kéne… 
- Légy szíves! – nézett még mindig.
- Na jó! Gyere! – mondtam, majd elindultunk… egész úton egymást néztük már amennyire tudtuk, és mint két idióta mosolyogtunk egymásra, nem szóltunk igazából semmit. Viszont a fejemben végig az járt, hogy mégis, hogy kéne döntenem… Amint hazaértünk a búcsúzásra került a sor. 
- Nos hát… szia! – mondtam, majd közelebb hajoltam, hogy a szokásos három puszit adhassak neki… de elfordította a fejét és a szájára ment – Bill! – szóltam rá.
- Sajnálom! – mosolygott, majd megfogta az egyik kezével a derekam és magához rántott. Újra megcsókolt. És hát nem tehettem mást hagynom kellett magam… na jó… én is akartam.
- Nem kéne… - mosolyogtam rá amikor abbahagytuk. 
- Tudom… 
- Na menj! Lehet, megvárom, ameddig felkeresel… azért ne holnap legyen… az kevés idő… legalább 1 hét vagy nem tudom…
- Oké.. ahogy bírom… 
- Na Szia! 
- Szia! – köszönt el ő is, majd elengedett, hátátfordítottunk egymásnak és én bementem a házba ő, pedig egyenesen haza.