Irány Anglia (20. rész)

Amikor minden szükséges kaját megvettünk újra az újságos placcnál kötöttem ki. Mint mindig most is volt cikk… de most rólam volt szó! Nem olvastam el, előre inkább csak bedobtam a kosárba és mentünk fizetni a pénztárhoz. Amikor kiértünk a boltból, megnéztük az újságot és ez állt benne: „Bill volt barátnője hamar túltette magát a szakításon! Egy másik sráccal látták sétálni az utcán! És fotók is készültek!” Hát ez rohadt jó… gondoltam, majd a képre pillantottam. 
- Eh… ez te vagy! – néztem elkerekedett szemekkel.
- Hogy mi? – kérdezte Matt, majd kikapta a kezemből az újságot. Épp egy strandos kép volt, amikor kint fekszünk a parton és a táskában kutatok Matt, pedig még bele is nézett a fényképezőgépbe…
- Ezek nem normálisak! – kezdtem el nevetni – Ennyi hazugságot! – majd megfordult a fejemben, mi van, ha a múltkori is csak hazugság volt és minden ok nélkül kaptam fel a vizet… Ekkor Matt megszólalt:
- Mi van ha a múltkori is hazugság volt? – kérdezte. Komolyan le sem tagadhatná, hogy testvérek vagyunk! Gondoltam, majd halványan elmosolyodtam.
- Nem tudom Matt… de nem is érdekel! – hazudtam egyetlen testvéremnek, még magamnak sem akartam beismerni, hogy ez nem így van…
Amikor végre hazaértünk készülődni kezdtük, bepakoltuk a cuccainkat, majd anya is haza érkezett a barátjával.
- Matt, Mia! – kiabált fel, mi pedig egyszerre léptünk ki a szobáink ajtaján az előszobába a lépcsőhöz. 
- Igen? – kiabáltam.
- Gyertek le! 
- Oké! – mondta Matt, majd megindultunk a lépcsőn. Amikor leértünk anya barátját pillantottuk meg. Ez meg mit keres itt? Hogy hozhatja ide amikor Matt itthon van? Ugyan miről is beszélek? Hisz az Ő háza… mi pedig a gyerekei vagyunk… nem mondhatjuk meg, hogy mit tegyen… így amikor megláttam Davidet, csak egy nagy sóhajtással díjaztam, majd köszöntem.
- Szia David! 
- Sziasztok! – integetett. Istenem… nem tudom honnan jött ez az ember… és azt hiszi, hogy jó fej… 
- Hello! – köszönt Matt bizonytalanul.
- Matt bemutatom Davidet! 
- Szia Matt! – köszönt David, Matt, pedig csak bólintott.
- Hoztunk kaját! Gyertek együnk! – mondta anya, majd bement a konyhába, David pedig utána indult, majd én is elindultam, de Matt vissz.arántott.
- Ez meg ki?
- Anya új barátja… vagyis már nem is olyan új… legalább fél éve együtt vannak.
- Ez? – kérdezett vissza Matt.
- Igen ez! De most nyomás be a konyhába! – megragadtam a kezét, majd magammal húztam.
Leültünk az asztalhoz, majd megkajáltunk. Anyáék elkezdtél elmesélni, hogyhogy találkoztak… Na már csak ez hiányzott. 
- Ha megbocsátotok, nekem mennem kell pakolnom! – mondtam illedelmesen, majd felálltam. Anya rábólintott, így szabad volt a pálya, szegény Mattet ott hagytam velük én, pedig felrohantam a szobámba és folytattam a pakolászást. 

Közben Bill még mindig otthon ült.
- Hé tesó nem jössz el velünk? – nyitott be Tom Bill szobájába, másik kezével pedig Letti kezét fogta.
- Nem köszi… - utasította el.
- Hát jó… ahogy érzed… - nem könyörgött testvérének, csak becsukta az ajtót és már ott sem voltak Lettivel. Bill pedig már napok óta csak a szobájában ült, kajálni járt csak le a konyhába, amit elég gyakran tett meg mivel elég jó az étvágya bár látszódni nem látszódik rajta, ami persze nem is baj… hisz képzeljétek el Billt legalább 100 kg-san… hát kiábrándító… na de kanyarodjunk vissza a történethez. Szóval Bill bent ült és várt… gondolkodott… már nem is tudta min eszi magát napok óta, talán csak Mia elfogadó válaszára várt… azt várta, hogy megcsörrenjen a mobilja és Mia csak annyit, mondjon neki, hogy igen! IGEN! De nem így történt… 

Közben Letti és Tom a megszokott környezetben töltötte idejét… a hatalmas ház tele furcsa emberek… de már nem is voltak Letti számára furcsák, hisz ő is közéjük tartozott. Épp úgy elkövette a rosszat, mint ők. Tom pedig nem szólt érte… Ki érti ezt? Senki… 

Amikor már mindennel készlettem, és végre Matt is el tudott szabadulni anyáéktól, megint lementünk a strandra. Nagyon jól éreztük magunkat és végre teljesnek - vagyis félig mivel apa borzasztóan hiányzott – tartottam a családot. 
Este értünk már csak haza, ezért megfürödtünk és rögtön az ágyba, dobtuk magunkat. Hamar el is aludtam. 
Másnap reggel korán keltem az utazás miatt. Kimásztam az ágyból, megreggeliztünk Mattel, majd szép lassan elkészültünk. Fél 10kor már a reptéren voltunk, anya nem kísért el minket, mert David nálunk aludt… Szép… anyám hagyja, hogy csak úgy elmenjek Angliába… végül is csak hozza a formáját… na lényegtelen. 10kor már a repülőn ültünk és vártuk az indulást. Egész végig az járt a fejemben, hogy vajon Bill mit csinálhat? És reménykedtem, hogy az újságos cikk ne legyen igaz. 


Közben otthon…
Bill nem bírta tovább, nem akarta a telefoncsörgést várni, vagy Miát. Inkább felpattant az ágyról és elindult hozzájuk. Amikor odaért nagy levegőt vett és becsöngetett.
Anya és David épp a konyhában reggeliztek. Anya elindult az ajtó felé és kinyitotta. 
- Jó napot! – köszönt Bill.
- Szia! – köszönt anya. 
- Mia itthon van?
- Sajnos nincs…
- Meg tudja mondani hova ment?
- Te nem is tudtad?
- Mit?
- Ma indultak el a bátyjával Angliába.
- Hogy mi? – kérdezte kevésbé udvariasan.
- Jól hallottad! De miért ilyen fontos?
- Beszélnem kell vele! – mondta kétségbe esetten.
- Akkor szerintem indult a reptérre… 10 perc múlva indul a gépük…
- Köszönöm! Viszlát! – köszönt el Bill és már rohant is. Gyorsan felhívta Georgot, aki már jött is érte és vitte a reptérre… 5 perc alatt már ott is voltak, de elkéstek! A gép felszállt, és elindultunk Anglia felé…